Massányi Tibor: A minőség ma már a folyamatokban is mérhető

A DVM története egyben annak a változásnak is a lenyomata, amelyen az építészet és a kivitelezés világa az elmúlt évtizedekben keresztülment. Ami korábban világosabban elkülönülő szerepek és lineárisabb folyamatok mentén működött, ma sokkal összetettebb gondolkodást kíván. Egy épületnél egyszerre kell figyelembe venni a technológiai, fenntarthatósági, üzemeltetési, pénzügyi és használói szempontokat, miközben a minőség fogalma is jóval tágabb lett. Massányi Tiborral arról beszélgettünk, hogyan változott meg ez a szemlélet, mi maradt állandó a DVM működésében, és milyen kérdések formálják ma az építészet jövőjét.

Messziről indult a DVM. Visszatekintve miben látja a legnagyobb különbséget a kezdetekhez képest?

A legnagyobb különbség talán az, hogy ma sokkal összetettebb rendszerben kell gondolkodnunk, mint a kezdetekkor. Korábban a folyamatok lineárisabbak voltak, a szerepek jobban elkülönültek, és sokszor világosabb határok rajzolódtak ki a tervezés, a kivitelezés és az üzemeltetés között. Ma ezek a területek jóval szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, és egy projektet csak akkor lehet valóban jól végigvinni, ha egyszerre tudjuk kezelni a technológiai, a fenntarthatósági, a pénzügyi, az üzemeltetési és a használói szempontokat.

Mindig is közel állt hozzánk az a szemlélet, hogy az építészetet a megvalósítás felől is nézzük, de az elmúlt években ez még hangsúlyosabbá vált. Ma az integrált működés sokkal nagyobb érték, mint korábban, mert a minőség sem kizárólag az elkészült térben mérhető. Régebben ez talán inkább az építészeti végeredményhez kapcsolódott. Ma ennél tágabb fogalom: ugyanúgy része a folyamatok átláthatósága, a döntések pontossága, a műszaki következetesség és az, hogy az adott épület hosszú távon hogyan tud jól működni. A DVM fokozatosan erre a komplexebb, integráltabb működésre épült fel, és azt gondolom, ma ebben rejlik az egyik legfontosabb értékünk.

Mi az, ami ennyi változás mellett mégis állandó maradt a DVM működésében?

Azt hiszem, az egyik ilyen állandó elem a mérnöki gondolkodás fegyelme. Mindig fontos volt számunkra, hogy egy projekt építészeti értelemben is erős legyen, és közben a saját belső logikájában, szervezettségében, valamint megvalósíthatóságában is pontos maradjon. Ez a fajta precizitás végig jelen volt a működésünkben, és ma is alapvetően meghatározza, hogyan gondolkodunk a munkáról.

Ugyanilyen fontos állandó tényező a partneri viszony a megrendelőkkel. Tartós szakmai érték ott jön létre, ahol valódi párbeszéd alakul ki a projekt szereplői között. Ehhez bizalom, átláthatóság és sok türelem kell. Mi mindig arra törekedtünk, hogy gondolkodó partnerként vegyünk részt ezekben a folyamatokban.

A harmadik ilyen elem a részletek iránti érzékenység. Akár kisebb léptékű belsőépítészeti munkáról, akár összetett, nagy volumenű projektről van szó, a minőség sokszor azon múlik, hogy a részletek mennyire tudnak összeállni egy koherens egésszé. A részlet és az egész viszonya minden léptékben ugyanaz a kérdés, és számunkra ez mindig lényeges szempont volt. Valószínűleg ezek a belső állandók tették lehetővé, hogy a változó környezetben is következetes minőséget tudjunk képviselni.

A fenntarthatóság körül ma egyszerre van jelen egy komoly szakmai felismerés és egy erős intézményi, piaci nyomás is. Hol látja azt a pontot, ahol a fenntarthatóság már nem kommunikációs vagy adminisztratív kérdés, hanem a projekt valódi minőségét meghatározó szemponttá válik?

A fenntarthatóság ma már megkerülhetetlen kérdés, de számomra igazán akkor válik hitelessé, ha nem külön rétegként kerül rá egy projektre, hanem eleve a gondolkodás részévé válik. Egy épület esetében ez sokkal mélyebb kérdés annál, mint hogy milyen technológiákat vagy minősítési rendszereket rendelünk hozzá. Benne van a tartósságban, az anyaghasználatban, az üzemeltethetőségben, az adaptálhatóságban, és abban is, hogy mennyire tud hosszú távon értelmesen működni.

Persze közben létezik egy erős megfelelési oldal is, hiszen a szabályozói, piaci és megrendelői elvárások is ebbe az irányba hatnak. Ezzel önmagában nincs is probléma, mert sok fontos változást éppen ezek gyorsítanak fel. A kérdés inkább az, hogy a fenntarthatóság megmarad-e adminisztratív kategóriának, vagy valóban beépül a szakmai döntések mélyebb rétegeibe. Mi arra törekszünk, hogy ez utóbbi történjen. Számunkra a fenntarthatóság akkor értelmezhető igazán, ha összekapcsolódik a józan műszaki gondolkodással, a hosszú távú használhatósággal és azzal a felelősséggel, amely egy épület teljes életciklusára vonatkozik.

A mesterséges intelligencia körüli diskurzus az építészetben is egyre erősebb. Ön szerint ezek az új eszközök inkább a szakma módszereit formálják át, vagy magát az építészeti gondolkodást is?

A tervezés, a koordináció, az előkészítés és a kivitelezés folyamatai ma már valóban sokkal összekapcsoltabb, adatintenzívebb rendszerekben működnek, mint korábban. Ez a módszertan szintjén biztosan komoly változást hozott, hiszen nagyobb pontosságot, gyorsabb visszacsatolást és átláthatóbb együttműködést tesz lehetővé.

A mesterséges intelligencia ehhez képest egy újabb réteget jelent. Bizonyos értelemben valóban a szakma módszereit alakítja át, hiszen felgyorsíthat elemzési, előkészítési vagy optimalizálási folyamatokat, és új eszközöket ad a kezünkbe az információ kezelésére. Közben azt is gondolom, hogy hosszabb távon az építészeti gondolkodásra is hatással lesz, mert minden olyan technológia, amely megváltoztatja a tervezés ritmusát, az információhoz való viszonyt és a döntések szerkezetét, előbb-utóbb a gondolkodásmódot is alakítja.

Ezzel együtt az építészet lényegét továbbra is emberi minőségek formálják. Az arányérzék, a térbeli intelligencia, a kulturális érzékenység és az a képesség, hogy sokféle szempontból egyetlen koherens választ hozzunk létre, továbbra is személyes tudást és felelősséget igényel.

Jól látszik, hogy az építészet egyre összetettebb technológiai, környezeti és használati elvárások között alakul. Merre fut ki ez a folyamat a következő években, és hogyan készül erre a DVM?

Az építészet a következő években még összetettebbé válik. Egyre erősebb lesz az a nyomás, hogy egy épület egyszerre adjon pontos műszaki választ, legyen fenntarthatóbb, alkalmazkodjon a változó használati igényekhez, és közben térbeli, kulturális értelemben is értéket képviseljen. Vagyis a különböző elvárások nem csökkennek, hanem sűrűsödnek, és ez a tervezői, kivitelezői gondolkodást is nagyobb fegyelemre kényszeríti.

Közben várhatóan felértékelődik az alkalmazkodóképesség is. Azok az épületek és azok a szakmai modellek lesznek időtállóbbak, amelyek nem egyetlen pillanat igényeire adnak választ, hanem képesek hosszabb távon is rugalmasan működni. A DVM-nek is abba az irányba kell tovább építkeznie, hogy ezeket ne különálló szempontokként kezelje, hanem egyetlen összefüggő szakmai gondolkodás részeként. Végső soron a legfontosabb érték mindig a csapat volt – az a közös szakmai kultúra, amelyben a gondolkodás fegyelme, a minőség iránti érzékenység és az újdonságokhoz való alkalmazkodás egyszerre van jelen.